Pár napja az Egy tökéletes nap a városban munkamegbeszélésén ültem, ahol a Scool élményiskola egyik szervezője javasolta, keressük meg azt a bloggert, aki a lépcsőházakat járja: belevehetnénk a programba. Először azt hittem, viccel, utána rögtön bemutatkoztam erről az oldalamról is, nevetve: már megtaláltuk azt a bloggert, én kutatom a legszebb lépcsőházakat Budapesten. Viszont akkor rájöttem, hogy a következő posztomat a Budapest legszebb lépcsőházai sorozatban így kezdem, hogy mindenkinek egyszerűbb legyen visszatalálni hozzánk:

Itt az Egy nap a városban, Budapest életmódblogja a város napos oldaláról, Szűcs Ádám beszél.

Miután ezt letudtuk, koncentráljunk a mai lépcsőházunkra. Nevezetes épület. Nemcsak a történelme és a lakói miatt, hanem azért is, ahogy velem kibabrált. Sokszor meséltem már nektek, milyen könnyű bejutni a lépcsőházakba, öt percnél tovább még soha nem álltam a kapu előtt, hogy besurranjak egy ott lakó háta mögött, még vasárnap délben sem.

Ez volt viszont az első, amiből kijutni volt lehetetlen. Szinte.

Egy olvasónk küldte a tippet, hogy látogassuk meg a Petőfi tér 3-5. számot, sőt még egy tippel is megtoldotta az ajánlást:

Ha be szeretnétek jutni, a portáshoz kell becsöngetni, nagyon kedves, ő segíteni fog valószínűleg. 11-es kapucsengő, ha jól emlékszem.

Csabával rutinos lépcsőházjáróként pont akkor érkeztünk, amikor nyitották belülről az ajtót, így a portást kihagytuk a buliból. Becsusszantunk, elkezdtünk körülnézni, fotózni:

Az egyébként is nagy előtér után egy még hatalmasabb kupola alá értünk, kicsit olyan érzésünk lett, mintha egy régi szálloda halljában lettünk volna. Közben kamerák nézték minden lépésünket, plusz a portásfülkéből is egy szempár. De nem szólt semmit, nem nyitotta ki az ajtót. Mint később megtudtuk, ő már ekkor magában nevetett.

A régi kaputelefon a márványfalon, felette az órával, szemben a kandallóval. Ezzel a csendélettel az újlipótvárosi art decós lépcsőházakban találkoztam gyakran:

Hangulatos udvar/parkoló:

A lépcsőkön is ismerős az időtálló, textilszövetre vulkanizált műanyag réteg, amin esélyünk sincs megcsúszni:

A falon egy felirat mutatja az épület eredeti rendeltetését: a Salgótarjáni Kőszénbánya Rt. elismert nyugdíjpénztárának bérháza volt ez eredetileg.

Aztán mint a jóllakott óvodás, elindultunk az ajtó felé. Nem nyílt. A varázsgombot keresgélve bukkantunk rá erre:

Pánik leáll, mély levegő, van portás.

Most persze már nem találtuk helyén. Végül az udvaron rábukkantunk, felvázoltuk a helyzetet, első kérdése persze az volt, hogy jöttük be. Mert ahogy bejöttünk, úgy kell távoznunk is. Végül meggyőztük, hogy ez a küldetés nagyjából lehetetlen lenne, úgyhogy végül ő nyitotta ki a kaput. Tíz perc rabság után felszabadultan, új emberként tekintettünk ismét a városra.

A házban egyébként több híresség is lakott, egy emléktáblán Kresz Kaesz Gyula építő iparművészről emlékeznek meg, egy másikon pedig a Kossuth-díjas nagy művész, Sinkovits Imre neve látszik. Ő 1956 januárjától haláláig itt élt, beköltözésének évében, október 23-án pedig a kapubejárótól pár méterre lévő Petőfi-szobor alatt mondta el a Talpra magyart (leánykori nevén Nemzeti dal). Emiatt a forradalom bukása után aztán nem játszhatott tovább a Nemzetiben, segédmunkásként dolgozott, majd a József Attila Színházban játszhatott tovább. Hazaérve azonban minden nap emlékezhetett arra, amiért mindezt elszenvedte, és a saját bátorságára. Büszkeségét is mutathatja, hogy sohasem költözött el innen.