English

Egy nap a városban

Hogyan változzunk gyermekké egy perc alatt

szucsadam 2012 február 04.

Vannak olyan ritka pillanatok, hogy meglátunk valamit, és nem tudunk továbbmenni. Bámulunk arra a dologra, és tudjuk, hogy kell nekünk. Aztán lebeszéljük magunkat róla, semmi értelme megvenni. Ez csak szép, de nem hasznos. Elrontott egy gondolatmenet, igaz?

Hát így jártam én is, amikor elsétáltam egy könyvesbolt előtt, és megláttam a kirakatban ezt:

Azonnal lehet tudni, hogy egy különleges könyvről van szó. A címlapi illusztrációról szinte ordított, világított a többi között. Bementem a boltba, belelapoztam, imádtam. Gondoltam, megveszem a gyerekemnek, aztán eszembe jutott, hogy nincs gyerekem. Nem tudtam felsorolni több ürügyet. Egy felnőtt férfi mégsem vesz meg magának egy Hercegnők című mesekönyvet, igaz?

Szerencsére Évi aztán visszament néhány hét múlva a boltba, és megvette nekem ajándékba a Hercegnőket. Egy hirtelen ötlettől vezérelve most megpróbálom elmesélni, szerintem miért egészen különleges Philipe Lechmermeier műve.

Röviden: gyermekké változtat. Nem úgy, mint a high-tech animációs filmek, amiket felnőtteknek írtak. Nem is úgy, mint egy gyerekmese, amit többé-kevésbé élvezni is tudunk. Annál sokkal jobb módszert használ.

De először is lássuk, mi van a könyv belsejében. Kinyitva Rébecca Dautremer illusztrációival találkozunk, minden dupla oldalon valamilyen hercegnő vagy más mesebeli lény rajzával. Hogy mit tud az illusztrátor, arra itt van néhány példa:

Ezek önmagukban lenyűgözőek, egy ideig bámuljuk az érzelmeket is közvetítő képeket, az agyunkban elkezdődik a gyerekeknél mindennapos folyamat: ahogy felfedezzük a képet, úgy töltjük meg tartalommal. A szöveg felé fordítjuk a tekintetünket, azt gondoljuk, valami rövid mese lesz ott, hogy egyszer volt, hol nem volt. Tanulsággal, csattanóval. Hát megint meglepődünk.

A szöveg az adott hercegnő jellemrajzát, szokásait sorolja fel. Bemutatja a hercegnők világának titkait. De ne azokra az unalmas, klasszikus mesékből megismert, mostoha sorsú barbibabákra gondoljatok. Ezek itt gyarló, feledékeny, fecsegő, falánk hercegnők, egy olyan világból, ahol minden másként működik. És ahogy egyre többet olvasunk, annál kevésbé értjük, mi ez az egész. Néhol egy bölcsesség ("Duzzogni olyan, mint megpróbálni odébb tolni egy megmozdíthatatlan falat"), máshol a Kamcsatkai Önkínzó Kancsuka bemutatása vagy Babelina de Hanta által diplomáciai ügyekben évente megtett maratoni útvonal rajza. Nem értünk semmit. Bámulunk egy nagy könyvbe, és olyat érzünk, amit legutóbb egyszámjegyű korunkban: feltárul egy érthetetlen világ, amit csak úgy tudunk mégis megérteni, ha nem akarjuk. Ha elfogadjuk, hogy ez így van, és megpróbáljuk összerakni a fejünkben ezt a mesevilágot, amennyire csak tudjuk. Eközben rejtett szimbólumokat tolnak be az agyunk régen használt, hátsó ajtaján. Rengeteg tanulság van benne, de azok indirekt módon, a tátott szájunkon keresztül jutnak be a fejünkbe. Tökéletes mesekönyv.

Most, hogy ezeket leírtam, eszembe jutott az Ahol a vadak várnak című film. Hasonló módszert használ az a mű is: felállva a másfél óra után fogalmunk sincs, mit láttunk, de mintha egy álomból ébredtünk volna, idióta arckifejezéssel bámuljuk a stáblistát. Közben sokkal mélyebb mondanivalót kaptunk, mint amit egyáltalán meg tudnánk fogalmazni. Egészen egyedi és különleges film, gondolom a forrásul szolgáló Maurice Sendak könyv is hasonlóan jó.

Szóval ha a hidegben akartok valami kikapcsolódást, és szeretnétek kicsit gyerekekké válni, ezeket javaslom.

Vagy menjetek el szánkózni.