Ez a számláló a poszt nézettségét mutatja. Mindenképp olvasd el ezt a posztot a részletekért.

Tetszett a bejegyzés? Kövesd a blogot!

blog.hu
English

Egy nap a városban

Budapest éjszaka: Mika Tivadar

EKÁ 2011 október 10.
Címkék: szórakozás ek

Új sorozatunkban fiktív szerzőnk álarca mögé bújva két hónapon keresztül bemutatjuk a kedvenc helyeinket, esti figuráinkat, valamivel sztorizósabb stílusban, mint az Egy nap a városban blogon egyébként. Jó mulatást.

A Mika Tivadar az a hely, amit jobban szeretek kívülről, mint belülről, mégis folyton ott kötök ki. A hely eredetileg vas- és rézárúgyár volt, elképzelni sem tudok ennél jobb helyszínt a lerészegedéshez. Aztán belépve folyton elfog a viselkedj érzése, mert kulturáltabb a hely, mint ahogy azt egy gyártól elvárnánk, vagy mint ahol önzetlenül lerészegedhet az ember. Aztán a vége úgyis mindig egy másnapi fejfájás.

Mika Tivadar egyébként a gyár tulajdonosa volt, ő vésette fel a nevét az épületre még 1907-ben, nem tudom, hogy ugyanígy tett-e volna, ha tudja, mi történik az épülettel száz évvel később.

Budapest alapvetően jól járt: ahogy a Kazinczy utca megtelt élettel, és nemcsak a város, de lassan a régió egyik legszerethetőbb vigalmi utcája vált belőle, úgy lett a Mika Tivadar egyfajta egyensúlyszerv a trendi szórakozóhely és a romkocsma között, ami vállalhatóan színvonalas, de képes kellő távolságot tartani a sznobizmustól is.

Az én problémám talán csak az vele, hogy minden ötödik bent ücsörgő embert ismerem: idővel kissé belterjessé vált a közeg, a fiatal budapesti médiavilág és celebaspiránsok kedvelt helyszíne lett az MT, akik óriási kurjantások közepette szokták üdvözölni egymást, aztán jön a kötelező, súlytalan csevegés az új mobilról, arról, hogy milyen szoftvert érdemes letölteni az iPhone-ra, hogy azzal a legjobb képeket lehessen készíteni, vagy hogy mit szólok valamelyik most megjelent cikkhez a Kreatívon.

Márpedig én ezt szeretem elkerülni, de Géza ide hívott kocsmázni, Gézának meg nem mondok nemet. Pedig fél órája még szakadt az eső, nehéz, párás a levegő, és ilyenkor langyos a sör a Mika Tivadarban, de ha hívnak, megyek. Jó félórás késéssel.

Egy hajóban ücsörgünk. Egy csónakban, amit a romkocsma-rész bejárati oldalára dobtak ki. Mindenki ebbe akar beleülni. Pedig kényelmetlenebb, mint egy asztalnál, ráadásul négy embernél több nem tud normálisan elhelyezkedni benne, ami azért gond, mert öten vagyunk: Bálint és János, a két színész, Géza, a könyvelő, aki lélekben szintén színész, Imi, a rádiós riporter, aki már tévés és egy újságíró. Ez vagyok én. Mondom én, belterjes közeg.

Bálint nagy váltás előtt áll, otthagyja a társulatát. A mézes pálinkától kissé bódultan próbálja magyarázni a többieknek döntését: hogy miért lép le az ország egyik legmenőbb színházából, miért hagyja ott a biztos megélhetést egy feleséggel és három gyerekkel a háta mögött, és miért választja az ismeretlent, egy vándortársulatot, amiből vagy megél, vagy nem. A másik két színész, János és Géza egyetértően bólogat, Imi, a riporter pókerarccal figyeli az eseményeket, én meg azon gondolkozom, hogy mennyivel menőbb lenne ezt a sztori, ha Bálintnak nem lenne családja. Egyetértek, az embernek kockáztatnia kell, döntéseket kell hoznia, kipróbálnia magát minden helyzetben. De ha úgy dönt, hogy családot vállal, akkor üljön a seggén, mert már nem csak a sajátjával veri a csalánt.

Kiürülnek a poharak, hozok inkább még egy kört, négy sör, egy fröccs Irsai Olivérből, és négy bodzás pálinka - én kimaradok a dobásból, szeretnék nem berúgni az este. Elindulok a pulthoz, Imi a rádiós riporter velem tart, hogy segítsen, és közben megbeszéljük, hogy ez a Bálint eltévedt egy tíz évvel, utána meg a frankhitelekről egyeztetünk. Mindkettőnknek remekül jött az árfolyamváltozás.

"Én 35 százalékkal fizetek többet, mint eredetileg" - mondja Bálint, miközben az italokra várunk.

Előkapom a mobilomat, betöltöm a számológépet, két másodperccel később már vágom is rá:

"Én 63-mal, NYERTEM" - ordítom röhögve, és már érkeznek is az italok. A Mika Tivadarban jól végzik a csaposok a dolgukat, nem volt még olyan, hogy előbb szolgáltak volna ki valakit, aki utánam állt a sorba, és 3-4 percnél többet még csúcsidőben sem vártam. Egymás után futnak be a piák, meg Barbi, a dögös rádiós, Bálint ismerőse. Kezdetét veszi a kötelező ölelkezés a pult mellett, mindig ez történik, ha egy jó csaj érkezik a társaságba. Mintha ez lenne a normális. Ha kevésbé néz ki jól, akkor kézfogás, vagy egy sima heló. Mondjuk ugyanez van akkor is, ha túl jól néz ki.

Visszamegyünk a piákkal a csónakhoz, a magára hagyott három színész a színházról beszél, én meg pillanatok alatt elveszek egy rakás olyan dramaturg és alternatív társulat nevének a labirintusában, amiről még az életbe nem hallottam. Fogynak a sörök, pálinkák, egyre lelkesebben beszélünk, egyre hangosabban, egyre tapintatlanabbul szakítjuk félbe a másikat, egyre nagyobbnak tűnik a csónak, közben szépen-lassan, de alaposan berúgunk. Nem nagyon emlékszem már, hogy éjfél után mi történt, arra sem, hogy miként keveredtem haza.

A másnapi fejfájásra viszont tisztán emlékszem. Arra mindig. 

(fényképek: a Mika Tivadar facebookos oldala. A tartalmat Esti Kornél támogatta)

· 1 trackback