„Ego sum via veritas et vita -Én vagyok az út, az igazság, az élet" fogad minket a felirat a Szent István Bazilika homlokzatán. De röviden, a hétköznapi beszédben csak Bazilikaként emlegetjük, ami egyházi szerepére utal, és nem építészeti elrendezésére. A kupolája, mely 96 méter magas, a város legmagasabb templomtornya. (A Parlament templomtornya is 96 méter magas, nem véletlen, utal a Honfoglalásra, illetve ennél magasabbat nem is szabad építeni a városban.)

A Szent István tér nemcsak Budapest legnagyobb Római Katolikus templomának ad helyet, hanem népszerű találkozóhely is egyben. Mára egy fiatalok és budapestiek által kedvelt térré nőtte ki magát, köszönhetően az itt lévő kávézóknak és borozóknak. Az ideérkező turisták is szívesen csodálják a monumentális templomot egy finom bor mellett például.

Az épület több építészeti stílus tökéletes harmóniájára mutat példát. De ahhoz, hogy helyretegyük ezeket az építészeti stílusokat, kicsit vissza kell menni az időben, hogy lássuk, miért is és hogyan építették a Bazilikát.

Képzeljük el, hogy valahol az 1800-as évek elején járunk. Miután Pest középkori városkapui leomlottak, ez a terület is elkezdett fejlődni, egyre nagyobb igény volt egy templom építésére. Volt ugyan egy kis dombon épült templom, ami komoly szerepet játszott a történelemben, hiszen menedéket nyújtott az 1838-as nagy árvíz idején, az emberek azonban többre vágytak. Az árvíz után köszönetet akartak mondani Istennek, hogy megmenekültek, így született meg az ötlet egy nagyobb templom építésére.

A tervek már 1845-ben megszülettek, de az alapkő letételére csak 6 évvel később került sor. A Bazilika első építésze, Hild József egy klasszicista épületet tervezett.

Hild haláláig vezette a munkálatokat, amik nem haladtak valami jól: folyamatos volt a pénzhiány, és a kiegyezés korszakában sem volt jobb alvállalkozónak lenni mint manapság. 1862-ben például a szobrászok, kőművesek, kőfaragók azzal fenyegetőztek, hogy befejezik a munkákat, olyan régen nem kapták meg bérüket.

Aztán Hild meghalt, és a munkákat Ybl Miklósra bízták, aki már neo-renesszánsz stílusban gondolkodott. Ybl-időszakában történt egy baleset: a rossz minőségű építőanyag és statikai hibák miatt a már felfalazott kupola 1868-ban beomlott, de szerencsére senki nem sérült meg. Ybl egyébként előre szólt, hogy baj lesz, amikor meglátta a repedéseket a kupolán, de senki sem hallgatott rá. Aztán amikor megtörtént a beomlás, vizsgálóbizottságot állítottak fel, ami körülbelül olyan hatékonysággal működött, mint bármelyik mai utódja: nem neveztek meg végül felelősöket. 

Aztán 1874-ben másik probléma adódott: elkészült az új városfejlesztési koncepció, ami alapvetően meghatározza Budapest mai arculatát, és az ebben megjelenő sugárút (Andrássy) szempontjából a Bazilika már csak problémát jelentett: rossz helyen volt, miatta ne lehetett összekötni a sugárutat a Lánchíddal. Ráadásul új városjelképet választottak, a Parlamentet, így nyilvánvaló lett, hogy a Bazilika nem tudja majd betölteni azt a szerepet, amit szántak neki. Ybl ekkor átgondolta az eredeti terveket, saját képére szabta őket, és az építkezés már ennek megfelelően folytatódott: a cél az volt, hogy az épület, ha elkészül, monumentális és jelentőségteljes legyen.

Mikor Ybl meghalt, a külső dekoráció már készen volt, azonban a munka befejezése másra várt. Kauser József volt a harmadik építész, akire a Bazilika belső építészete maradt. Mielőtt munkához látott volna, egy éves olasz vándorútra ment, hogy ott szívja magába a mesterek munkáját, abból merítsen ihletet. Kauser neo-barokk stílusban fejezte be az épületet, persze ügyelve arra, hogy harmóniában legyen a másik két stílussal. A végső munkálatok 1905-ben, majd 50 évvel az alapkő elhelyezése után fejeződtek be.

Az első, jelentősebb eseményig azonban 1906-ig kellett várni, akkor hozták haza Rákóczi Ferenc hamvait. A maradványok a Keleti pályaudvarra érkeztek, onnan hozták díszmenettel a Bazilikáig őket, ahol ünnepi misét celebráltak. 

Az épület életében még két komoly esemény történt: a kupolát harmadszor is fel kellett építeni, országos adakozásból, mert az a második világháború után leégett, illetve 1985-2003-ig nagyszabású felújításba kezdtek, ami összesen 4,5 milliárd forintba került.

A történelem után néhány érdekes információ: a 87,4 méter hosszú és 55 méter széles belső tér mintegy 8 ezer személyt képes befogadni. A baldachinos főoltárt nem feszület vagy Madonna szobor díszíti, hanem Szent István szobra, amihez külön engedélyt kellett kérni a pápától. A szobor egyébként carrarai márványból készült, ami méltán híres, például Michelangelo Dávid szobrát is ugyanebből faragták. Ha belépünk, és az oltárnak háttal, a bejárattal szemben állunk, akkor láthatjuk a különleges orgonát, melynek leghosszabb sípja 10,5 méter, míg a legrövidebb 6 milliméter.

Eredetileg egyébként a Bazilikát Szent Lipót névre akarták keresztelni, ő volt a Habsburg-ház védőszentje, a milleneumi ünnepségeken belelkesülve azonban inkább Szent István védelmébe helyezték, így ezen a néven szentelték fel. Aztán 1971-ben egy új vonatkozással gazdagodott a belső tér: ekkor alakították ki a Szent Jobb befogadására alkalmas tárolóhelyet, és azóta itt találjuk Szent István mumifikálódott jobb kezét.

Érdemes egyszer egy sétát tenni a Bazilikában, főleg, ha az ember nap mint nap elmegy előtte, és kicsit többet szeretne róla tudni. A Bazilika kapuit kinyitják minden hétfőtől szombatig 9 órakor (vasárnap 7:45-kor) és este 19 órakor zárják be. A Bazilika díjmentesen látogatható, így nem is kell költségbe verni magunkat, ha némi plusz információhoz szeretnénk jutni. Ha pedig már megcsodáltuk az aranydíszítéssel dekorált Bazilika belsejét, akkor még felmehetünk a kupola körkilátójába is (300-500 forint), hogy onnan gyönyörködjünk a budapesti panorámában.